2007. szeptember 1.

rémese

Találkozunk. Már ha csak meglátom is, felsistereg a vágy, de pár röpke óra elteltével már irgalmatlanul kívánjuk egymást. Hozzámvagyhozzád? Elvetjük mindkettőt. Mégsem mutathatjuk be úgy a másikat otthon, hogy hörög, sikongat kéjesen. Az első benyomás rém fontos. Szóval... ma sem játszunk... Aztán csak nem bírunk magunkkal. Sétálgatunk a parkban, berángatom a fák közé. Nem ellenkezik.
Akár még romantikus is lehetne: csillagok, holdfény, balzsamos, fűszeres nyári éj, blablabla, de szétzúzza a fene nagy romantikát a park másik végéből felzengő Már minálunk babám, egy illuminált egyén artikulálatlan interpretációjában, meg az, amilyen módon mi ezen röhögünk. A romantikának lőttek, de oda se neki...! A vágy csak nem hagy. Talán valóban nem a belváros közeli parkban kéne nyélbe ütni, de az elmúlt hónapok absztinenciájával feloldozást nyerünk. A legsötétebb zugban nekivetem a hátam egy széles fa törzsének, a Kedves a csípőjéhez szorítja combomat. Egymás száját harapjuk, nadrág letol, szoknya felhajt... Ekkor nagy recsegés-ropogás hallszik a közeli bokrokból. Hamarost egy hatalmas, fekete, bozontos szőrű, méteres szemfogú, csorgó nyálú, villogó szemű rémlény ront elő a susnyásból. Ereimben megfagy a vér, emberem is felhagy a nadrág leráncigálásával, inkább a nyúlcipőt rángatná fölfelé. Futunk... futni próbálunk... A szörnyeteg nagy robajjal utánunk iramodik.
Gleccser a homlokomon, hátamon, gallyakban bukdácsolok, kedvesem szitkozódva húz maga után a földön. Feltápászkodom, szaladok. Mikor már harmadjára rohangáljuk körbe a parkot, és a fekete, hatalmas, nyáladzó izé vihogása kezd az agyamra menni, megpördülök, és megállok előtte. Vissza se fogja magát, szégyentelenül a pofámba röhög. Szívem kedvese már árkon-bokron túl jár.
- Jól van, - mondom a szörnynek. - essünk túl rajta. Csak elébb tegyél magadévá! Aztán, nem bánom, felzabálhatsz.
- Egy frászt - feleli az undormány, akihez cseppnyi kedvem sincs ugyan, de mégsem halhatok meg felajzva, kielégítetlenül...!
- Ki a fene vagy te? - kérdem tanácstalanul a rémpofát, aki se megenni, se megerőszakolni nem akar.
- Az önuralmad - feleli vihogva, majd egy szemvillanás alatt eltűnik.

Nincsenek megjegyzések: