2008. június 24.

Félelem

- Félek - mondta a lány. Nagyokat pislogva nézett le a körülötte összegyűlt tömegre.
- Ettől? - kérdezte a lény. Barátságosan mosolyogva nyújtotta kezét a lány felé. Ő elfogadta azt, majd félénken megrázta a fejét.
- Nem ettől. Mindentől.
Lassan sétáltak, egyre távolodva a tömegtől, a balesettől, a holttesttől. Az élettől... A lány nem tudta hová mennek, de határozottan lépdelt a lény mellett.
- Mi mindentől félsz? - kérdezte az. Emberre hasonlított leginkább, de nem ember volt. Nem is angyal, nem is démon. Ő csak egy lény volt. A lány arra gondolt, hogy ezt nyugtalanítónak kellene találnia, mégsem találta. Tudta, hogy inkább ettől a valamitől kellene félnie, és attól, ami majd most következik, mégis csak az értelmetlen emberi félelmeit érezte.
- Félek például a pókoktól. És attól, ahogy másznak a hosszú ízelt lábaikkal. Meg attól, hogy lenyelem őket álmomban és odabenn a gyomromban összegyúródnak egy hatalmas óriás pókká, ami kirágja magát, mint az Alien.
A lény vidáman felnevetett.
- De félek a kígyóktól is. Hogy amikor senki nem figyel bekúsznak a házba és besiklanak a szekrény mögé vagy az ágy alá. Aztán egyszer csak előjönnek és halálra ijesztenek. Vagy az ágyamba bújnak és ott ijesztenek halálra. Persze ez már nem aktuális... - ezen mosolygott egy kicsit mielőtt folytatta. - Vagy hogy elbújnak a magas fűben és éjszaka megeszik a macskát vagy a kutyát. Ez a baj a háziállatokkal. Hogy minél tovább élnek, annál jobban megszereti őket az ember és annál jobban fáj, ha meghalnak. Ők pedig már olyan régen megvannak és annyira félek, hogy valami bajuk esik.
A lány egy percig némán állt és maga elé meredt: - Nem furcsa, hogy itt vagyok veled, fogalmam sincs ki vagy mi vagy. Vagy hogy hová megyünk, és mégis arról mesélek neked, hogy félek a pókoktól, vagy hogy féltem a macskáim életét.
- Igazad van - bólintott a lény. - Tényleg furcsa.
- Te hozzá tartozol igaz? Engem is hozzá viszel, ugye? Csak azt magyarázd el nekem, hogy mi értelme a félelemnek! Értelmetlen és logikátlan, nem? Éppolyan vak, mint a szerelem! Az emberek olyan dolgoktól félnek, amiktől nem lenne szabad! Ami béklyóként tartja vissza őket, attól, amit szívük szerint tennének!
- Mire gondolsz?
- Egész életemben nem mertem felülni arra a nagy csavaros, átfordulós hullámvasútra. Csak ültem előtte a padon, néztem, ahogy a barátaim fent vannak, aztán lejönnek és elmondják, hogy milyen jó is volt, de én túlságosan rettegtem tőle. Pedig a szívem érezte, hogy mennyire szeretném, és az agyam tudta, hogy biztonságosabb felülni a hullámvasútra, mint sötétben, egyedül hazajönni a kihalt utcán, és mégis a hullámvasútra sosem ültem fel, sötétben, egyedül, kihalt utcán viszont nap, mint nap járkáltam. Ez vajon nem logikátlan? És az nem értelmetlen, hogy soha az életben nem mondtam senkinek, hogy szeretem? Mert nem mertem kimondani. Féltem kimutatni az érzelmeimet, mert az sebezhetővé tett volna mások előtt és rettegtem attól, hogy sebezhetővé váljak. Úgyhogy most itt vagyok fönt, odalent olyan sebezhető, amilyennek soha nem gondoltam volna, hogy valaha is leszek, és senki nem tudja, hogy szerettem-e őt vagy sem. És most már soha nem is fogják tudni...
- És miből gondolod, hogy én megtudom mondani mi ennek az értelme?
- Te vagy az, aki elviszel engem hozzá. Akkor csak ismered annyira, hogy megtudod mondani mit miért tesz.
A lény megrázta a fejét.
- És ahhoz sincs hatalmad, hogy adj még egy napod? - kérdezte reménykedve. - Csak annyi időt kérek míg elmondom mindenkinek, akit szeretek, hogy mennyire szeretem őket, ellátom a macskáimat intelmekkel a kígyókkal kapcsolatban, felülök a hullámvasútra, átsétálok egy pókoktól hemzsegő szobán, meg elintézek néhány ehhez hasonló dolgot. Bőven elég egy nap. Csak ennyit kérek!
- Sajnálom - mondta a lény, miközben megállt egy hatalmas kapu előtt.
A lány hatalmasat sóhajtott, miközben átment a kapun.
- A leglogikátlanabb az egész félelem dologban az, hogy mindentől félek, csak ettől nem...

Nincsenek megjegyzések: