2008. július 2.

Angyalszárnyak

Hátrahajtom a fejem, szememet behunyom. Az esőcseppek az arcomra záporoznak. Szemhéjam mögött látom a villámok fényét, ahogy bevilágítják az éjszakát. Közvetlen a fülem mellett hallom a mennydörgést. Talpam alatt érzem a nedves fű tapintását, beszívom az illatát. A farmerom egyre nehezebb, a felsőm bizonyára már átlátszó a víztől. A pulóveremet és a cipőmet rég elhagytam.
Mikor újra felnézek minden sötét és üres. Egy pillanatra megszédülök, lassan ébredek az előbbi hangulatból, hirtelen ráeszmélek, hogy ki vagyok és hol és miért. Távolban az utcalámpák fényében látni a zuhogó esőt. Villámlik. A hirtelen világosságban észreveszem, hogy egy fiú támaszkodik a hinta mellett, kezében ázottan lógó cigaretta, engem bámul. Egyenesen a szembe néz. Villanásnyi időre, csak a szemeit látom és semmi mást a világon. Hirtelen minden összemosódik, a világ az oldalára borul és forogni kezd, mint a ringlispíl, az irányok egybeolvadnak, én pedig már nem látok semmit.
A fiú mellettem van, közel, nagyon közel. Az arca nyugtalan.
- Rob? - kérdezem. A válaszra nem várok, csak behunyom a szemeimet és alszom. Nagyon fáradt vagyok.

A kislány a hintában legfeljebb hét éves lehet. Nevetéstől visítva kiabálja, hogy Magasabbra, még magasabbra! A kisfiú sem lehet több nyolc évesnél. Kacagva löki őt magasabbra és még magasabbra. Mindjárt elérem az eget! - mondja a lány. - És akkor repülni fogok és mert repülök hatalmas szárnyakat növesztek, mint az angyaloknak. Ekkor hull le az első csepp, majd még néhány, és a többi egyre sűrűbben. A fiú megállítja a hintát. Gyere! - mondja. - Megígértem anyukádnak, hogy ha elkezd esni, akkor haza megyünk. A repülés még várhat egy napot. Szaladva indulnak el a játszótérről az egyre szakadó esőben, majd a fiú megállítja a lányt. Ha majd fent repülsz az égben - kezdi. - Akkor visszajössz értem és engem is magaddal viszel, ugye. Ugye nem hagysz engem egyedül itt lent? A lány nevetve rázza meg a fejét. Persze, hogy visszajövök érted. Nélküled a repülés sem lenne igazán jó!

Arcomat a fény felé fordítom, de nem nyitom ki a szemeimet. Látás nélkül is tudom, hogy ott vagyok ahonnan indultam, ahonnan szabadulni akartam minden áron. Tudom, mert az ágy már felvette a testem formáit, és millió reggel ébredtem már arra, hogy a napsugarak ugyanilyen szögben érik az arcomat. A kintről beszűrődő zajokat is jobban ismerem már, mint a saját anyám hangját.
- ...Ha maga nem lett volna ott, ki tudja mi történt volna. Lehet, hogy már nem élne - hallom az orvosom hangját.
- Mióta beteg? - kérdezi egy ismeretlen hang.
- Nem tudni pontosan, mert sokáig észre sem venni. Négy éve balesetet szenvedett motorral, amibe majdnem belehalt. Akkor vették észre ezt is.
- És azóta itt...?
- Azóta itt van. Megmenteni már nem tudjuk, de igyekszünk minél inkább meghosszabbítani a hátralévő idejét.
Pár másodpercre elcsendesednek. A kinti zajok is elnémulnak, mintha csak a gyászos hangulatot igyekeznének elmélyíteni.
- Amíg a mentőt vártuk egy pillanatra felébredt és Robnak nevezett. Nem tudja ki az a Rob?
- Nem igazán ugrik be a név.
Még beszélnek, de már nem hallom mit. Mára épp eleget hallottam a szomorú igazságból. Inkább visszamenekülök az álmok világába. Jobb ott nekem.

A lány tizenhárom éves lehet. Halvány rózsaszín ruhát visel, és egyfolytában izeg-mozog a hátsó ülésen. Mikor a kocsi megáll ő kiugrik és már rohan is befelé a házba. A szülei megdöbbenve nézik, ahogy beengedik az ajtón. Ez az első koedukált bulija - mondja az anyja könnyezve. - A kislányunk felnőtt. Odabent a fiú tátott szájjal bámulja a lányt. De szép vagy! - mondja. Te is egész jól festesz - feleli a lány vigyorogva. - Mondd, hogy te is csak azért jöttél, mert a szüleid kényszeríttettek! A fiú végig mutat az élére vasalt nadrágján, az ingén a zakóján. Gondolod, hogy magamtól öltöztem így? Nincs kedved megszökni a játszótérre? - kérdezi kacsintva. - Megpróbálhatnánk tudsz-e már repülni! Nevetve rohannak játszótér felé, miközben esni kezd az eső. Teljesen elázik a ruhád! - mondja gondterhelten a fiú, mire a lány mosolyogva vállat vont. Kit érdekel? Úgyis utálom. Mire órákkal később csuromvizesen hazaérnek, addigra őket keresi a fél szomszédság, ők meg csak vihogva annyit mondanak: Unalmas volt a buli!

- ...A balesetin dolgoztam, amikor behozták a motorbaleset miatt - hallom az egyik nővér hangját. - Vele volt egy fiú, azt hiszem ő vezette a motort. Ő még aznap meghalt a műtőasztalon. Mikor felébredt és megtudta nagyon kiborult. Sírt és ordítozott. Még akkor is a fiú után sírt, amikor megmondták neki, hogy halálos betegséget találtak a szervezetében. Azt hiszem azt a fiút hívták Robnak. Ahogy így jobban megnézlek, kicsit hasonlítasz rá. Amikor elájult és egy pillanatra magához tért, zavart volt. Biztosan összekevert téged vele.
- Egyszer Robnak szólítottalak, na és? - kérdezem, miközben végre kinyitom a szemeimet és felülök. Vagyis megpróbálkozom mindezzel, de a szobában túl sok a fény, úgyhogy a szemeimet visszazárom, a felüléshez pedig még nincs bennem elég erő, úgyhogy visszahanyatlok az ágyra. Ezután lassan, szoktatva a szemeimet a délelőtti ragyogáshoz, nézek föl. - Kedves tőled, hogy megmentettél engem és visszahoztál ide. Még szerencse, hogy ott voltál - mondom a srácnak némi iróniával a hangomban. - De ez még nem jogosít fel, hogy utánam kutakodj.
- Sajnálom! - mondja meglepve, látom rajta, hogy komolyan is gondolja. - Csak... Kíváncsi voltam...
- Az lehet... De néha jobb, ha egy rejtély, rejtély marad örökre. Vannak dolgok, amikről jobb nem tudni.
Vagy, amikre jobb nem emlékezni - teszem hozzá magamban. Mert most nekem is eszembe jutott az a nap, amit pedig a legszívesebben örökre kitöröltem volna az emlékezetemből.
- Nővér! - mondom még mielőtt sírni kezdenék. - Nem vinne ki a teraszra kicsit levegőzni?
- Most még dolgom lenne...
- Majd én kiviszem! - vágja rá a srác.
- Nem kell. Akkor várok...
- De én szívesen teszem! És én rá is érek!
Végül beleegyezek. Azt hiszem nem is azért, mert annyira szeretnék kimenni a teraszra, csak azért, mert látom a srácon, hogy mennyire szeretne tenni valamit. Végül is most zúdítottak rá egy halom szomorú tényt. Ha attól jobb lesz a lelkének, hogy kivisz engem a teraszra, akkor nyugodtan...
- Mennyi ideig aludtam? - kérdezem, hogy csevegést kezdeményezzek. Igazából nem nagyon érdekel.
- Majdnem két napot. Mennyi időd van hátra?
- Ha nem tudsz vidám dolgokról beszélgetni, akkor visszamegyek a szobába - mondom, de amikor ránézek az elszontyolodott arcára inkább válaszolok. - Amikor megtudtam, hogy beteg vagyok, akkor max másfél évet jósoltak.
- Vagyis?
- Honnan tudjam? Rengeteg időt kicsaltak már nekem a Nagy Kaszástól. Úgyhogy a jövőre is bizakodva tekintenek - mondom halkan.
- Ezt úgy mondod, mintha te nem reménykednél...
- Az én életem. Semmi közöd hozzá, reménykedem-e abban, hogy minél tovább tartson. Nagyon rendes vagy, hogy így ismeretlenül is aggódsz értem, de nem szükséges. Ne hidd azt, hogy csak mert ott voltál a játszótéren, máris felelősséggel tartozol irántam. Haza mehetsz, és élheted tovább az életedet! Miattam ne legyen lelkiismeret furdalásod!
- Csak szeretném...
- Nem kell! - ezzel visszavitetem magam a szobámba, felmászok az ágyra és bekapcsolom a tévét. A Teleshop megy...
- Te nem szeretnél élni! - mondja a srác, miközben vádlón mutogat felém. Nem veszek róla tudomást.
- Nem érdekel, hogy meddig élsz, nem érdekel, hogy foglalkoznak e veled. Úgy álltál a játszótéren a viharban, mintha azt vártad volna, hogy beléd csapjon a villám. Vagy akármi. Egyáltalán nem érdekel, hogy mi van veled?
Továbbra sem szólok hozzá. Feladja. Elindul kifelé.
- Vigyél ki innen! - szólok utána.
- Tessék?
- Azt hiszed nem érdekel, hogy mi van velem? Be vagyok zárva ebbe a szobába évek óta. Csak a teraszra mehetek ki! Évek óta kísérleteznek rajtam mindenféle gyógyszerrel és kezeléssel, hogy meghosszabbítsák a nekem kiszabott időt. Szerinted ez normális? Normális az, hogy a kórházi ágyamban megmaradt seggem lenyomata? Az ember nem megy kórházba ennyi időre! Inkább meghaltam volna másfél év múlva kint, szabadon, mint itt bent életben lenni ilyen sokéig! Elegem van a kórházból! Ha úgyis meghalok, akkor szerinted nem mindegy, hogy meddig húzzák az időt?
- Ezt az orvosodnak még nem mondtad?
- Azt hiszed érdekli? Csak az érdekli, hogy mennyien tisztelik, amiért eddig életben tartott. Az nem érdekes, hogy nekem ez jó-e vagy rossz! Ha minden áron törődni akarsz velem, akkor vigyél ki innen!
- Én... Nem tudom, hogy mit tehetnék...
- Hát persze, hogy nem... - mondom. Kikapcsolom a tévét és az oldalamra fordulok.

Látod, mondtam, hogy erősebb vagyok, mint te! - mondja nevetve a lány. A fiú fölött térdel és lefogja annak kezeit. - Ha megfeszülnél sem tudnál legyőzni! - teszi hozzá és nyelvet ölt a fiúra. Igen? Gondolod? - kérdezi a fiú. - Na majd meglátjuk ezt mondod-e később is! Megmutatom én, hogy milyen erős vagyok! A lány erre felugrik és rohanni kezd. Ahhoz előbb el kell kapnod! - kiáltja hátra. A fiú is magához tér, egyből felugrik és követi a lányt, de gyanús, hogy lassabban fut, mint ahogy igazából tudna, mert sokáig nem éri utol. Visongva kergetőznek, míg végül a fiú elkapja a lány karját, de az megbotlik egy faágban és magára rántja a csuklóját szorongató fiút is. Aztán csak bámulnak egymásra közvetlen közelről, és mindketten tudják, hogy most jött el az a pillanat, amikor ők csókolózni fognak. Egy kósza esőcsepp hull a lány arcára, aki ettől valamennyire magához tér. Most mennem kell - mondja, és már rohan is, a fiú meg csak értetlenül bámul utána. A játszótéren talál rá. A lány a hintán ül és lassan lökdösi magát a lábával. Mindenki tudta. Mindenki tudta régebb óta, mint hogy nekünk egyáltalán az eszünkbe jutott volna - mondja a fiú. Tudom - feleli a lány. Akkor mi a baj? - kérdezi a fiú. Azt hiszem csak megijedtem. Egyik pillanatban még hülyéskedtünk a másikban meg... Hirtelen jött... De most már jó. Ha akarod megígérem, hogy most nem fogok elszaladni... A lány még folytatni akarta, de a fiú gyorsan megcsókolta. Így a biztos - mondta mosolyogva, amikor szétváltak az ajkaik.

Amikor felébredek az ágyam mellett találom a srácot.
- Csomagolj, indulunk! - mondja.
- Tessék? - kérdezem, még mindig félálomban.
- Ki akarsz menni innen? Megszöktetlek! Megpróbáltam beszélni az orvosaiddal, hogy engedjenek ki, de tényleg nem érdekli őket, hogy neked jó e.
- De hát nem félsz attól, hogy rajta kapnak? Vagy attól, hogy útközben valami bajom lesz és meghalok?
- Most meg miért akadékoskodsz? Te akartál kijutni innen. Én kiviszlek! És talán, ha nem a viharban állsz majd mezítláb, akkor tovább húzod odakint. Te mondtad, hogy így is úgy is meghalsz! Ha attól boldog leszel, hogy közben nem egy kórházban vagy, akkor ne rajtam múljon a örömöd!
Csak meggyőz engem is, úgyhogy fölkelek, felöltözök és kisétálunk az épületből. Sem a nővérek, sem az orvosok nem próbálnak megállítani. Azt hiszem nem is tudják, hogy ki vagyok... A legtöbbjük talán kétszer, ha látott a saját lábamon közlekedni és normális ruhát hordani. Amikor kihajtunk a kórház parkolójából, kitör rajtam a röhögőgörcs, mert eszembe jut az orvosok arca, amikor meglátják az üres ágyamat. De lehet, hogy inkább a megkönnyebbülés miatt nevetek. Vagy mert most pótolom be az elmúlt négy évet...
Aztán elbóbiskolok ott, az anyósülésen.

Amikor a lány ajtót, a fiút találja a küszöbön, méghozzá úgy, hogy takarja a teljes kilátást a háta mögött. Üdvözlésképpen megcsókolja a lányt, majd közli, hogy van egy meglepetése. Sejtettem - feleli a lány. - Le merném fogadni, hogy arra felé van, amerre nem lehet ellátni a széles vállaidtól. A fiú lelkesen bólogat. Pontosan! Találd ki mi az! A lány úgy tesz, mint aki gondolkodik, majd lelkesen kérdezi: Egy póni az? Végre vettél nekem egy pónit? A fiú megrázza a fejét. Akkor egy űrrepülőgép? A fiú nemet int. Akkor egy bolhacirkusz? A fiú lemondóan legyint, majd ellép az ajtóból. A lánynak elakad a lélegzete, amikor meglátja a hatalmas motort az út szélén. Ezt meg honnan szerezted? - kérdezi tátott szájjal. Vettem a piacon. Volt bolhacirkusz is, de ezzel olcsóbban megúsztam... Azt mondják olyan, mintha repülnél. Valószínűleg nem repít az egekbe, és hatalmas angyalszárnyaid sem lesznek, de lehet, hogy az érzés olyan lesz.
És a lány tényleg úgy érezte, mintha repülne.

Amikor felébredek tudom, hogy már két napom sincs hátra. Tudom pont úgy, ahogy tudom, hogy mikor van a születésnapom - március 29-én -, vagy hogy hányszor láttam Britney Álmok útján című filmjét - egyszer sem.
Elmegyünk egy kávézóba. Úgy habzsolok, mint aki most eszik először, ami majdnem igaz, mert négy éve alig ettem mást, mint undorító kórházi kosztot. Mikor végzek, megkérem a srácot, hogy hagyjon magamra egy órára. Leveleket írok. Leveleket a szüleimnek, a barátaimnak, mindenkinek, akitől el szeretnék búcsúzni. El kell ezt intéznem, mert nem akarok semmit lezáratlanul hagyni. Majd miután a leveleket feladom, csak sétálgatunk mindenfelé. Élvezem, hogy a szabadban vagyok a friss levegőn, és nem leng körül a kórház émelyítő betegség szaga.
És mivel már évek óta nem beszéltem csak olyan emberekkel, akiket gyűlöltem, mert bezártak egy büdös szobába, vagy legalábbis volt a közelben ilyen ember, így most beszélek. Rengeteget és megállás nélkül. Mesélek a családomról, a barátaimról, a régi hobbijaimról, de a legtöbbet róla mesélek. Kezdve azzal, hogy vele próbáltunk engem felrepíteni, hogy angyalszárnyakat növesztve repülhessek az égen. Elmondom az ígéretet is, hogy visszajövök érte és nem hagyom őt idelent egyedül.
Megnézzük a naplementét, ami innen sokkal szebbnek tűnik, mint a szobából nézve. A srác elalszik, én viszont fent maradok egész éjszaka és a csillagokat nézem, vagy a folyót, ahogy visszatükröződik rajta a holdfény.

Az ég lassan beborul. Vihar közeledik. A srác meg én a kocsiban ülünk a játszótér mellett. Én szólalok meg először.
- Ezt muszáj egyedül csinálnom. És muszáj most. Az életemben majdnem minden fontos itt történt és esőben. Azt akarom, hogy úgy legyen vége, ahogy kezdődött - nem szól semmit. - Köszönöm, hogy nem engedted, hogy a kórházban sínylődve haljak meg - még mindig csendben ül mellettem. - Azért a testemet majd ne hagyd ott a kóbor kutyáknak, jó? - mondom nevetve. Próbálok valami reakciót kiváltani, lassan már ott tartok, hogy ha kell kiverem belőle, de szerencsére nem kell. Rám néz és akkor látom, hogy könnyezik. - Jajj, nehogy már miatta szomorkodj! Hát milyen férfi az ilyen? Egyébként se sirass el engem! Inkább nézz majd föl gyakran az égre! Ott fogunk repülni a hatalmas angyalszárnyainkon Robbal! Figyelni foglak téged, és ha észreveszlek, akkor integetek majd, jó?
Gyorsan megölelem és kiugrok a kocsiból. A játszótér szélén ledobom a pulóveremet és a cipőmet. Mostanra már szakad az eső.
Hátrahajtom a fejem, szememet behunyom. Az esőcseppek az arcomra záporoznak. Szemhéjam mögött látom a villámok fényét, ahogy bevilágítják az éjszakát. Közvetlen a fülem mellett hallom a mennydörgést. Talpam alatt érzem a nedves fű tapintását, beszívom az illatát. Mikor kinyitom a szemem hirtelen minden összemosódik, a világ az oldalára borul és forogni kezd, mint a ringlispíl, az irányok egybeolvadnak, én pedig már nem látok semmit.

A lány nem lehetett több hét évesnél. Vidáman rohant az anyjához. Anya, légyszi engedd meg, hogy kimenjek Robbal a játszótérre! - könyörgött. - Meg akarjuk nézni, hogy a hintával felröpíthet e ez égig. A lány anyja összevonta a szemöldökét. De mára esőt mondtak - mondta gondterhelten. Az nem baj - válaszolta a fiú, ő is csak nyolc éves lehetett. - Egyből elindulunk, ha esni kezd, ígérem! Az anya végül megenyhült a kérlelő arcok láttán. Na jó - mondta a lányának. - Csak aztán meg ne fázz nekem!

Nincsenek megjegyzések: