2007. szeptember 12.

Rózsaszín az ég, az angyalok sütit sütnek

Ülök a rácson, ami a radiátort veszi körül, és nézem, ahogy hullik a friss fehér hó. A hosszú üveg folyosón szinte hangzavarnak hat a csend. A folyosó másik oldalán lévő radiátorrácson Adrian ül. Mindketten a falnak vetjük a hátunkat. Ő rám néz és mosolyog. Mindig mosolygott mikor rám nézett, mikor velem volt. Azóta is mindig mosolyog. Azóta mindig velem van.- Ne mosolyogj így! – rivallok rá mérgesen. – Hiányzol – lehelem és újra a hóesés felé fordulok. Homályosan látom, ahogy a pelyhek az üvegre csapódva felolvadnak. A könnyein keresztül mindenki homályosan lát.

Percekig vagy talán órákig ülök így, majd mikor szememet csípni kezdi a só erővel kényszerítem magam, hogy abba hagyjam a sírást. Még szipogok párat és újra felnézek. Adrian fölöttem áll és a hajamat simogatja. Milyen kár, hogy nem érzem. Érezni akarom, ahogy hozzám ér, de csak a hideg falat érzem a hátam mögött. Lehunyom a szemem és az emlékeimbe burkolózom, mint már megannyiszor ugyanezen a napon.

Adriant ismertem amióta az eszemet tudom. Az ő anyukája és az én anyukám a terhestornán ismerkedtek meg és örök barátságot kötöttek. Egy kórteremben feküdtek. Adrian épp csak három nappal előbb unta meg a tétlenséget, és bújt ki. A szüleink minden hétvégén összejártak és egy óvodába írattak minket.

Emlékszem akkoriban nem szerettük egymást. Féltékeny voltam, hogy amikor nálunk voltak, anyuék mindig vele foglalkoztak, ő meg féltékeny volt, hogy mikor mi náluk voltunk, az ő szülei foglakoztak mindig velem. Aztán egy nap az óvodában megbotlottam és elestem. Csúnyán felhorzsoltam a térdem. Nagyon sírni kezdtem, de nem volt a közelben egy felnőtt sem, akinek panaszkodhattam volna. Ő meglátott és odajött hozzám. Megkérdezte mi bajom van én pedig, igaz nem kedveltem, de boldogan sajnáltattam magam előtte. ”Ó” mondta mikor elmeséltem mi bánt. Úgy csinált, mint a gyermekorvos a rendelőben: vizsgálgatni kezdte a sebemet, majd komoly arccal fölegyenesedett és ecsetelni kezdte, hogy ő most hideg vizes borogatást tesz rá, aztán bekötözi a sebemet és felír egy csomó gyógyszert. Majd pár nap múlva menjek vissza. Mindezt el is játszotta, nekem pedig nagyon kellett nevetnem. Végül ő is nevetni kezdett és annyira kacagtunk, hogy már a hasunkon fetrengtünk. Teljesen elfeledkeztem a fájdalomról. Mindenki minket nézett az udvaron, egy óvónő oda is jött. Mikor meglátta a térdemet, elráncigált és normálisan lekezelte.

Később újra találkoztam vele az udvaron. Kérdeztem tőle, hogy mi miért nem vagyunk jóban. Ő megvonta a vállát és legyintett is hozzá. Mesélte, hogy emlékszik rám. Még jóval régebbről. Akkor még mindketten egy nagy nedves burokban voltunk és sokkal többet találkoztunk és beszélgettünk, mint most. Aztán ő kíváncsi lett arra, hogy mi van a burkon kívül és kikíváncsiskodott. Azóta hiányzom neki, de valahogy sosem bírtunk ilyenekről beszélni. Ezután elválaszthatatlanok lettünk. A szüleink nem értették, hogy mi ez a hirtelen változás, de végső soron nem firtatták, csak örültek neki.

Általános iskolában is egy osztályba jártunk. Mindenkivel jóban voltunk az osztálytársaink közül. Én gyakran mentem babázni, meg pizsamapartizni más lányokkal, ő meg szeretett focizni a többi fiúval. De igazából csak mi ketten voltunk egymásnak igaz barátok.
Amikor először volt szerelmes egy lányba a másik osztályból, én adtam neki önbizalmat, hogy ugyan hívja már el moziba. Még a jegyeket is megvette és csak utána hívta el a lányt. Olyan aranyos volt, ahogy esetlenül állt a lány előtt, de minden erejét összeszedve nem dadogott, ahogy meghívta. A lány mégis visszautasította. Adrian egyből kiábrándult belőle és nekem taglalta, hogy nem is szép az a lány, még csak nem is csinos és olyan beképzelt. Én meg mindenben helyeseltem. Aztán együtt néztük meg egészen vidáman a filmet. Jó film volt!

Amikor meg hetedikben először jártam egy fiúval és szakítottunk, az ő vállán sírtam egész délután.
Aztán találkoztam egy fiúval. Ő kedves volt, jóképű, vicces és minden lány odáig volt érte. De neki én kellettem. Boldogabb nem is lehettem volna. Akkoriban Adriannek is volt egy barátnője. Eleinte szép volt minden. Hol négyesben lógtunk, hol meg kettesben, ki-ki a saját párjával. Aztán az én fiúm és az ő barátnője is akadékoskodni kezdtek. Az zavarta őket, hogy mi milyen jóban vagyunk. Féltékenyek voltak. Nem értették, hogy hogy lehetünk mi ilyen közeli barátok. „Persze! És még sosem volt közöttetek semmi…” mondogatták mindig és akárhogy magyaráztuk nekik a helyzetet, nem értették.

Egyszer aztán Adrian és én ezen összevitatkoztunk. Ő hülyeségnek tartott mindent, amit mondanak én viszont picit értettem őket. Hiszen én lány vagyok, ő meg fiú és szabadidőnk minden percét együtt töltjük. Ez azért tényleg gyanús. „Gondolj a filmekre!” mondtam neki, lévén, hogy akkor mindenre valami film idézet, vagy egy film elemzése volt a válaszom. „Ha ez egy film lenne és én nézném, biztosan arra fogadnék, hogy mi egyszer összejövünk.” Ezen egy pillanatra elgondolkoztunk mindketten, végül ordítozva megállapodtunk abban, hogy ez nem egy film, és heves ajtócsapkodás közepette elkezdtünk eltávolodni egymástól.
Nyolcadik év vége, vidámballagás, ballagás, beiratkozás. Ebben az időben mi már szinte nem is beszéltünk. A köszönőviszonyt is alig tartottuk. Ez fájt mindkettőnknek, de akárhányszor felakartuk éleszteni a barátságot valami rosszul sült el. Ha meg nem, akkor velünk nem stimmelt valami.

Nyár közepe tájékán szakított velem a barátom. Egy csepp könnyet sem hullajtottam érte. Jó ideje mondhatni gyűlöltem, mert ő miatta szakadt meg az a dolog, ami minden bizonnyal a legjobb volt az életemben. Adrian akkor már hónapok óta nem járt a lánnyal. Beszélni akartam vele. Mindennél jobban akartam beszélni vele. Valami olyat csinálni, mint régen, de túlságosan féltem. Féltem attól, hogy megint nem sikerül. Az azt jelentette volna, hogy a barátságunknak örökre vége.

Anyum mesélte, hogy testvére született. Mármint nem anyumnak, hanem Adriannek. Kíváncsi voltam a kicsire ezért bementem a kórházba. Az anyja örömmel fogadott. Sajnálkozott, hogy milyen rég látott és örömmel konstatálta, hogy még mindig megvan mindenem. „Ennek én is örülök.” mondta Adrian mögülem. Köszöntem neki, ő visszaköszönt és én kimentem. Megvártam őt a folyosón. Mikor kijött, minden bevezető nélkül közöltem vele, hogy félek. „Mitől?” kérdezte kíváncsian. „Mindjárt itt az év eleje. Te nem izgulsz? Már nem általános iskolások leszünk. Nagy gimnazisták. A nagyok közt is kicsik. Nem félsz attól, hogy nem tudunk majd beilleszkedni, vagy hogy gondunk lesz a tanulással? Én mindettől félek és még sok minden mástól. De tudod mitől félek a legjobban? Tőled. Attól, hogy már nem vagy olyan, mint régen. Hogy egyikünk sem olyan, mint régen. Hogy közöttünk már semmi nem lesz olyan, mint régen. Pedig nekem az kell, ami régen volt. Nekem az kell, hogy legyen valaki, akivel bármiről beszélhetek, aki nem feszélyez, akitől nem félek. Igazad volt, amikor azt mondtad, hogy ez nem egy film. Mi nem fogunk összejönni. Közöttünk sokkal mélyebb barátság van annál. Szeretlek. Nagyon-nagyon szeretlek. Nekem te kellesz, mint a legjobb barát a világon, de rettegek, hogy neked én már nem kellek. Sem barátnak, sem másnak”

Meglepődtem azon, hogy mi mindent mondtam, holott amíg a folyosón vártam, attól féltem, hogy nem merek majd megszólalni. Kiértünk az épületből. Naplemente volt. Az ég felé intett a fejével és megint mosolygott. Amikor mosolygott, olyankor nem csak a szája mosolygott. Az egész lénye vidám volt és boldog. Az ég felé intett a fejével. „Nézd csak! Rózsaszín az ég. Az angyalok sütit sütnek. Ez jó jel!” Mindig ezt mondta, ha szomorú voltam és én mindig felvidultam. Neki azt is elhittem volna, ha azt mondja, itt a világ vége, jönnek a Zorg bolygó szülöttei. De ő csak annyit mondott, hogy minden jóra fordul. Tudtam, hogy ha ő mondja, akkor nem lehet gyerekes hazugság.

Mikor elmentünk a gimnázium előtt ő rá mutatott és megkérdezte, hogy nagyon félek-e tőle. Az iskolától. Bólintásomra megragadta a karomat, és a bejárat felé ráncigált. Az iskola régi épület volt. A biztonsági rendszere nem volt túl jó. Riasztót még nem is szereltek be. Pár perc múlva már nevetve sétálgattunk a régi falak közt. Az iskola hatalmas volt, de annyit mentünk benne, hogy ezután már akarva sem tévedhettünk volna el. Azután egész este itt ültünk a hosszú üvegfolyosó radiátorait körülvevő rácsokon és beszélgettünk. Olyan volt, mint régen, ha nem jobb. Elszállt minden félelmem.

Kinyitom a szemem és Adrianre nézek. Ezúttal azon a rácson ül amelyiken én. A felhúzott lábaim előtt, tarkóját az üvegnek veti.

Pont hat éve és egy napja, hogy a szüleim közölték velem: elválnak. Kiborultam. Elmentem otthonról és céltalanul lézengtem. Nem akartam Adrianhez menni. Gondolkodni akartam, pedig nem tudtam. Erőltetve sem ment. Végül mégis Adrianéknél kötöttem ki. Neki sikerült megértetnie velem, hogy ha a szüleimnek így jó, akkor nem lehetek olyan önző, hogy ezt nem fogadom el. Amikor sötétedés előtt elindultam tőlük ő az égre mutatott. „Rózsaszín az ég, az angyalok sütit sütnek. Tudod ez mit jelent: minden rendben lesz.” mondta. Ezek voltak hozzám az utolsó szavai.

Megint felnézek és sírok. Adrian itt van mellett és magához ölel. Ettől csak még jobban sírok. Miért van az, hogy nem érezhetem ezt az ölelést?

Ma hat éve olyan nagy köd volt, hogy szó szerint nem láttam az orrom hegyét. Vágni lehetett, olyan nagy volt. Aznap Adrian anyja kisírt szemekkel csöngetett a kapunkban. „Meghalt.” lehelte és újra sírni kezdett. Összeomlani látszott. Értetlenül néztem rá. Miközben magyarázta, hogy mi történt már én is könnyeztem. Nem látta az autót. Az autó sem látta, őt így még csak nem is fékezett. Adrian egyből meghalt. Átöleltük egymást az anyjával.
Immár főiskolára járok, de azóta is minden december huszadikán itt ülök ezen a rácson és sírok.

Érzem valaki érintését és ettől felpattannak a szemhéjaim. Adrian az. Érzem, ahogy ölel. Szorosan. Aztán elenged, rám mosolyog és elindul kifelé. Követem. Zsebre dugott kézzel sétálok a hidegben és a hóesésben. Az egyik játszótér mellett elhaladva hallom, ahogy a nevemet kiabálja valaki. Megfordulok és Andreát – Adrian húgát – látom, ahogy felém szalad. Bevárom.

Adrian megint elmosolyodik, majd eltűnik.

- Te is láttad, ugye? – kérdezi Andrea, majd az égre mutat – Rózsaszín az ég, az angyalok sütit sütnek.

Nincsenek megjegyzések: